Péter Demény
Doina Ioanid
***
De cîte ori încercam să prind un bărbat, îl vedeam cum se destramă. Fără chip, fără trup şi fără nume. Numai tu ai rezistat atingerii mele, refuzînd să te risipeşti. În metrou, îi urmăream: perfect fideli imaginii lor. Dar eu n-am nevoie de bărbaţi care să oprească ploaia, să înalţe case, să crească ţînci, pitpalaci, cîini, pisici sau alte animale. Vreau doar un bărbat plămădit după asemănarea mea.
Pe Doina Ioanid o citesc de la Cîinele galben, mai precis, ca să nu-mi neg snobismul, de cînd poemul acela a fost inclus în topul celor mai frumoase 5o de poezii de dragoste de o revistă engleză cu titlu pompos. Mi-a plăcut instantaneu (mă rog, cît de instantaneu poate să-ți placă un șir de cuvinte) versul liber și totuși sobru care nu se vrea frumos și totuși este.
Portretul bărbatului dorit este un portret inexistent. În poemul fără titlu se poate citi portretul bărbatului ne-dorit, convențional (edificator prin cruzime este că ”țîncii” sunt incluși la animale). Despre cel dorit se poate afla doar că trebuie să fie ca și vorbitorul din poem. Nu asta ne dorim oare toți?
Doina Ioanid
***
Ahányszor megpróbáltam elkapni egy férfit, láttam, ahogy szétporlik. Arc, test és név nélkül. Egyedül te álltad ki az érintésemet, nem voltál hajlandó szétfoszlani. A metróban figyeltem őket: tökéletesen megfeleltek a magukról alkotott képnek. Nekem azonban nem olyan férfiakra van szükségem, akik elállítják az esőt, házakat emelnek, gyermekeket, fürjeket, kutyákat, macskákat vagy más állatokat neveljenek fel. Olyan férfit akarok, akit az én képmásomra teremtettek.
A nemlétező arckép
Doina Ioanidot a Sárga kutya óta olvasom, pontosabban, hadd ne tagadjam szójaszószos sznobizmusomat, azóta, mióta ezt a verset egy pompózus című angol folyóirat be nem választotta az ötven legszebb szerelmes vers közé. Azonnal megtetszett (már amennyire „azonnal” megtetszhet a szavak egymásutánisága) a szabadvers, mely mégis távolságtartó volt, és nem akart mindenáron szép lenni, mégis sikerült neki.
A vágyott férfi arcképe nem létezik. A cím nélküli versben a nem-vágyott, mert konvencionális férfi arcképét olvashatjuk (kíméletlenségében is beszédes a tény, hogy a kölykök az állatoknál szerepelnek). A vágyottról csak annyit tudunk, hogy olyannak kéne lennie, mint a beszélőnek. Vajon nem erre vágyunk mindannyian?
